kanizsaiertek.hu

Értéktár

Csodakút Ártézi Fürdő – Magyarkanizsa

A dualizmus korát Magyarkanizsa történetében a legprosperálóbb korszaknak tekinthetjük – minden ellentmondásával együtt. A gyors gazdasági fellendülésnek, a társadalmi átalakulásnak és a polgári életmód térhódításának köszönhetően egy modern, polgári város jött létre.
Az Erzsébet liget és a Csodakút Ártézi Fürdő ösztönös, de egyben tudatos, tervszerű kiépítésével az igényes társasági élet lehetőségét, és a fürdőkultúra elterjedését biztosították. A Népkert rendezése már a XIX. század második felében megkezdődött.
Bednárz Károly városi főkertész és családja kellő szaktudással gondozta, s a századfordulóra mesebeli franciaparkká varázsolta. A millennium tiszteletére épült Vigadó (1895) az Erzsébet liget legimpozánsabb létesítményének számított. Appel Ede, adorjáni plébános helytörténeti munkájában említést tett arról, hogy a község területén gyógyerejű vizek találhatók. 1908-ban a Járáson, a „Sarokban” fúrt ártézi kút vizérűl kiderült, hogy gyógyhatású. Grünfeld Herman, a Csodakút Ártézifürdõ Rt. alapítója a gyógyvizet levezette a parkba. A gyönyörű környezetben, Reiss Zoltán tervei alapján épített gyógyfürdő 1913-ban nyílt meg a nagyközönség számára, amelyet a Monarchia legszebb üdülőhelyei közé soroltak.
A II. világháborúig a Népkert megőrizte régi fényét, s a csodafürdő a gazdasági nehézségek ellenére bővítette szolgáltatásait. A kommunista diktatúra hatalomra kerülése során, az államosítások következtében a park díszes sétaligeteit elhanyagolták, a Vigadót pedig sorsára hagyták. Az 1980-tól üzemelő új fürdőkomplexum üde színfoltot jelentett, és a gyógyturizmus fejlődését segítette elő.

Forrás: :Appel Ede: Ó-Kanizsa nagyközség történelmi, helyrajzi, gazdasági, népismei és statisztikai ismertetése. Szabadka, 1886.; Fejõs Sándor: A Csodakút. Szeged, 2008.; Tájékoztató a Magyarkanizsai Csodakút Ártézifürdõrõl. Magyarkanizsa, 1915.

Fűszerpaprika – Martonos

1918 előtt Martonos a világhírű szegedi paprikatáj szerves része volt. A helyi paprikakultúra önmagában nem volt nagyarányú, kizárólag a termesztésre, a füzérek szegedi piacon történő értékesítésére szorítkozott.
Martonoson a paprikamagot először kicsiráztatták, majd meleg ágyakba vetették. A kiszabott ágyásba vastagon istállótrágyát terítettek, amire vastagon homokot szórtak. Miután a magok kikeltek, szükség szerint locsolták naponta. A fejlődő palántákat hat hét után kezdték el ültetni. Palántaszedés előtt jól belocsolták az ágyásokat. A kézzel fölszedett, maroknyi palántáról lerázták a fölösleges földet, majd tővel felfelé faládákba pakolták. Ezt követően a ládákat két hordó vízzel együtt lovas kocsira emelték, és kivitték a már előre megmunkált földbe. A palánta helyeit előre belocsolták, az ültetés kézi fúróval történt. A szeptember elején kezdődő szedés előtt három alkalommal kapáltak. A betakarítás kizárólag hagyományos kézi szedéssel történt, amit akár háromszor, négyszer is megismételtek, ezzel biztosítva azt, hogy csak a tövön beérett legjobb minőséget adó termés kerüljön további feldolgozásra.
A húszas években kezdték hasítani, szárítani és őrölni a paprikát a martonosi malmokban. A leszedett paprikahüvelyeket először felfűzték, majd a füzéreket felaggatták száradni. Kiszáradás után kezdődött a munka legkellemetlenebb része, a hasítás. Az erős paprikának leszedték a csutkáját, kiszedték a hüvelyből az erejét és a magját. A bőrét (hüvelyét), a „fügét” ismét felfűzték, majd a szárítóban a megmosott magvakkal együtt tovább szárították. Ezt követően lehetett zúzni, majd őrölni a paprikát.
Míg 1927-ben az őrlemények fele sem, addig 1937-ben már 88% volt édesnemes. A két világháború között Martonoson a Rosenberg testvérek hat, Burger Arthurné nyolc kőpár malma őrölte a paprikát.
1941-ben Martonos, Horgos és Magyarkanizsa területét a szegedi zárt paprikatermelő körzethez csatolták, és a vegyi ellenőrzést, az egységes eljárás érdekében Szegeden végezték. Ezekben az években Martonoson 655 magyar termelő 598 holdon termelt paprikát. A háború után a Zadrugák megjelenésével a termelés modernizálódott, a háziipar fokozatosan leépült.
A feldolgozásban jelentős változás az 1960-as években következett be. Több család vásárolt paprikamalmot, hogy saját termését feldolgozza. Egy pár kővel dolgoztak, melyeket villanyáram működtetett. Ezek közül jó néhány ma is működik. A házi feldolgozásra kerülő paprikát ma már nem fűzik, hanem vékony raschel zsákba szütyűzik, melyeket rudakra aggatva szárítanak.
A legjellemzőbb termesztett paprika fajta a Horgoška slatka-2 (HS-2), melyet 1973-ban ismertek el. Csípmentes, folytonos növekedésű, csüngő fajta, melyet magas hozam és festéktartalom jellemez.
Az 1990-es évektől újra több, nagy magán paprikaszárító és feldolgozó üzem működik falunkban. A munkát már modern üzemi gépek végzik. Legnagyobb feldolgozó cégek: Telek Paprika, Delikates, MD Martonos, SD Martonos, Pannon Paprika, Martis-Comerce Martonos.
A XX. század végére a martonosi paprika minőségében és jelentőségében is felzárkózott a híres szegedi és kalocsai paprikához.

Forrás: :Tandari Erzsébet

Kálvária – Magyarkanizsa

Magyarkanizsa egyik – a katolikusok által emelt – legrégebbi szakrális emléke. Eredete a 18. századig nyúlik vissza és eredetileg távol a várostól épült. A fokozatos terjeszkedés hatására az épületek végül a 20. század elejére érték el a dombot, amelyen három homokkő kereszt áll. A dombhoz vezető út két szélén a katolikus lakosság az első világháború előtt stációkat építtetett. Ezek téglából készült építmények, szoborfülékkel, rajtuk kis fakereszttel. Az építményt a második világháború után, mivel a hatóságok betiltották a templomon kívüli vallási szertartásokat, elhanyagolták. Felújítására 2010-ben került sor.

Forrás: :Klamár Zoltán: A Magyarkanizsán élő etnikumok térkijelölő gyakorlata a 18-20. században. In: Társadalomtudományi Szemle, IX. évf. 2007.

Kosárfonás – Martonos

A vesszőfonás a folyók és egyéb víz közeli területek mentén élő falusi emberek jellemző tevékenysége, akik kezdetben hajas vadvesszőből készítettek kosarakat, seprűket, sövénykerítést, játékokat. A fonóipar nagy áttörése a XIX. századra tehető.
Német mesterek a hagyományos kosárfonástól eltérő technikával készülő bútorokat és kosarakat kezdtek el árusítani, melyre nagy kereslet mutatkozott a városi lakosság körében. Ennek a változásnak köszönhető, hogy a Magyarkanizsa Község területén is elterjedt a háziipari és az ipari kosárfonás, amelynek alapanyaga már a fehér, hajalt vessző.
A Martonosi Kosárfonók Termelő Szövetkezete, az Országos Központi Hitel Szövetkezet tagjaként 1904-ben alakult. Célja, hogy a mezőgazdaságban dolgozókat a téli munkahiányos időszakban támogassa. 1908-ban 61 bejegyzett taggal bírt. A kosárfonók szövetkezetének működésére nagy hatással volt az I. világháború, majd a határmódosítás; a húszas években a szövetkezet tagjai iparengedélyt váltottak, és önállóan, otthonaikban dolgoztak tovább. Ők nevelték ki a kosárfonók későbbi generációját.
A II. világháborút követően a szövetkezet megerősödve indult újra. A készített termékeket Nyugat-Európa számos országába és Amerikai Egyesült Államokba is exportálták, ezek főleg díszkosarak, piaci kosarak, tálcák, kofferok, virág- és újságtartók, valamint vesszőbútorok voltak. A házi feldolgozástól eltérően a komolyabb ipari munkafolyamatokhoz már szükség volt kazánra a vessző főzéséhez, vesszőhúzóra, hasítóra, majd sínkészítő gyalura, a hasított vessző levékonyításához. A szövetkezet tanulóit
a zentai szakiskolába küldte, illetve a lehetőségekhez mérten bővítették a kosárfonó területét. A szövetkezeti kosárfonók által használt két leggyakoribb fűzfajta az Amerikai fűz (Salix Americana) és az Aranyfűz (Salix alba var).
A kosárfonás fénykora az 1950-es évekre tehető, a szövetkezetnek ekkor 150-200 dolgozója volt, a munka négy teremben folyt, emellett volt két raktár, asztalosműhely, csomagoló és egy mintaárukat bemutató terem is. Számos bútor, kosár, dísztárgy készült több típusban ebben az időszakban. Az 1960-as években jelent meg az ún. Martonosi szék, melyet egy amerikai megrendelés nyomán készítetett el először Simon Mihály kosárfonómester. Emellett a martonosi kosárfonók eredménnyel vettek részt több ipari kiállításon Belgrádban, Újvidéken, Zágrábban és Zentán is. A kosárfonók tűzoltó-, futball-, teke- és birkózócsapatot szerveztek körükből, de számos rendezvény szervezése is köthető a nevükhöz.
1963. október 18-tól a kosárfonók és az 1959 óta működő Martonosi Seprűkötő Szövetkezetet egyesülve működött tovább, mivel mindkét üzem termékei iránt csökkent a kereslet. Idővel a kosárfonókat átképezték seprűkötőknek, az utolsó kosárfonó csoport 1975. május 1-jétõl dolgozott a Reform Seprűkötő munkásaként.
Ma Martonoson már csak Id. Tandari Erzsébet fon kosarat, aki Simon Mihály, egykori kosárfonómester leánya. Simon Mihály (1915–2009) kosárfonómester hagyatékából rendezett emlékkiállítás 2009 óta tekinthető meg, a Világéletemben fontam a vesszőt című állandó kiállítás a nagy múltú martonosi kosárfonásnak állít emléket.

Forrás: :Tandari Erzsébet

Nemzetközi futó- és úszómaraton – Magyarkanizsa

Több mint kétszáz évvel ezelőtt, 1882-ben rendezték meg Magyarkanizsán az első maratont. A futómaraton szakasza már akkor is a Kanizsa–Horgos közötti szakaszon folyt. Az úszómaraton ezzel szemben egy kijelölt 3,5 kilométeres távon zajlott a „hölgyek-” és „urak díjaiért”.
Bicskei Tibor, Mandaric Dušan és Losonc Rezső, a kanizsai sportélet lelkes alakjai 1982-ben, az egykori hivatalos sportrendezvény 100. évfordulóján szervezték meg újra az azóta is élő, működő versenyt. Ennek nyomán 2014 augusztusában kerül sor a 33. magyarkanizsai nemzetközi futó- és úszómaratonra, ahol a korábbi évekhez hasonlóan összegyűlnek a városban a futás és az úszás szerelmesei, hogy megpróbálják magukat és összemérjék egymással erőnlétüket.
A „bánat” kifejezés, amely mostanra összefonódott a maraton nevével az eredeti 1882-es felhívásban tűnik fel. A felhívásban két helyen is szereplő „bánat” szó pontos jelentését azóta is homály fedi. Feltételezhetően a nevezési díj akkori megfelelőjét takarja.
Az 1882-es futómaraton a horgosi gyógyszertár elől indult és az ó-kanizsai főtéren felállított célzászlóig tartott. Ez a szakasz tizenhárom és fél kilométeres távként van bejegyezve, bár azóta már bebizonyosodott, hogy valójában a táv rövidebb, azonban a hagyomány miatt mégis a „13,5 km” maradt a maraton kijelölt útvonala.

Forrás: :Bödő Marianna

Szent Őrangyalok temploma – Magyarkanizsa

A kiegyezés után az Eötvös József nevéhez köthető közoktatási törvény nagymértékben hatott Ó-Kanizsa oktatására. Az addigi felekezeti alapon működő iskolák mellett – egy ideig csak elméletben – lehetőség nyílt állami vagy községi oktatási intézmények alapítására is. Ennek ellenére még évtizedekig három ún. zugiskola is működött a Kanizsa környéki tanyavilágban, és a főleg szegény családból származó gyerekek kb. 15%-a egyáltalán nem járt iskolába. Ezeket leszámítva jelentős eredményekkel büszkélkedhetett Kanizsa oktatása az első világháború előtt. Az első óvoda már 1867-ben megnyitotta kapuit, de a legfontosabb momentum a Haynald Leánynevelő Intézet 1901-es felépítése volt.
A két világháború között az új délszláv állam mindent megtett a magyar iskolahálózat elsorvasztásáért. „Sztára Kanizsán” is csak az első négy osztályt fejezhették be a magyar gyerekek anyanyelvükön. A II. világháború után az állam nagy hangsúlyt fektetett az oktatásügyre, és ennek köszönhetően napjainkig a városban szinte teljesen eltűnt az írástudatlanság.
Jelenleg Magyarkanizsán három épületben folyik óvodai nevelés, két épületben általános iskolai oktatás (mindkettő a Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola intézményének része), valamint középiskolai képzés működik a Beszédes József Mezőgazdasági és Műszaki Iskolaközpontban.
A török kiűzése után a helyi szerb közösség ortodox, a magyar lakosság pedig egy katolikus templomot épített. Ez utóbbit 1776-ban szentelték fel. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején a templomok megsemmisültek, de a nép rövid idő elteltével újjáépítette mindkettőt. A Szent Őrangyalok temploma 1911-ben nyerte el mai formáját. A hívek számának rohamos növekedése szükségessé tette egy új templom építését. A Szent Pál-templom – a nép ma is „Kistemplom”-nak nevezi – felszentelése 1913. május 28-án volt.

Forrás: :Kávai Szabolcs: Emberségünk vára. Tóthfalu, 2001.; Szöllõsi Vágó László: Iskoláink krónikája. Kanizsa, 1991.; Interjú ft. Zapletán Géza esperessel.

Városháza – Magyarkanizsa

Kanizsa fejlődése a kiegyezést követően igen felgyorsult. A város és a hozzá kapcsolódó kisebb települések mindinkább a modern gazdaság részeivé váltak. Ennek eredményeként Ókanizsa nagyközség 1908-ban rendezett tanácsú város lett, amely cím nagyobb jogkört és lehetőséget jelentett a további fejlődés szempontjából. A város kiemelt törekvésévé vált, hogy minél hamarabb új, tekintélyemelő városházát építtessenek. Az építkezés Reiss Zoltán tervei szerint kezdődött meg, az épület 1911-ben készült el. Pénzhiány miatt az eredeti tervekkel ellentétben nem épült óratorony, és a homlokzat, valamit a beltér díszítő elemei kevésbé lettek hangsúlyosak. A szecesszió erőteljes motívumvilága keretté szelídült – nem uralják, de meghatározzák az épületet.

Forrás: :Kalmár Zoltán: Örökségünk, kanizsai képeskönyv, Tóthfalu, 1995.